London felfedezése 1.

2015. május 16.

Mindenki érezte már azt, hogy korán van, nincs kedve kikelni a pihe-puha ágyból, de az ébresztő őrült hangosan szól és azt valahogy ki kell kapcsolni. De megmozdulni alig van kedve az embernek. Ráadásul kényelmesen elhelyezkedett az ember és még aludna tovább. Na, mi pontosan így éreztünk magunkat ezen a szombat reggelen. Nyöszörögve keltünk fel, kócos hajjal, de nem tagadtuk le, hogy milyen jól aludtunk. Reggel fél 8-kor terveztük az indulást Londonba, így a buszhoz 7-re kellett lemennünk, hogy újra betegyük a cuccainkat a busz gyomrába. Természetesen mi voltunk az elsők barátnőmmel, akik leértünk, de már a buszbácsik ott voltak. Már mindannyian a buszon voltunk és épp indultunk volna, mikor észrevettünk 3 üres helyet. Satufék, nem indulunk, megvárjuk őket. Biztos lassan jött a lift, ez mindenkinél probléma volt. Eltelt 10 perc, sehol senki, telefont nem vették fel. Akkor mi legyen? Ők melyik emeleten van? A hatodikon vannak. Nem is igaz, a hetediken vannak, a mellettünk lévő szobában. Háromnegyed 8 van már, még sehol sincsenek. Így fogta magát idegenvezetőnk és elment megkeresni őket. Persze mindenki röhögött a buszon, végül 10 perc múlva megjelent az idegenvezetőnk... egyedül. Mondta, hogy az a három fiú akkor kelt fel, mikor bekopogott hozzájuk. Mindenki válla rázkódott. Végül 8-kor sikerült végleg mindannyiunknak elhagyni a szállást, így megkezdhettük utunkat London felé..

London. Erről a szóról mindenkinek a Big Ben, a Tower, a London Eye, a piros emeletes busz jut az eszébe. Nekem ez a szó nagyon sokat jelent, álomvárosom, felnőttkoromban majd itt szeretnék élni. Annyi lehetőséget nyújt ez a város, és rengeteg magyar van. Nagy város, tömeg, emberek, közvetlenség, kedvesek mindenkivel az emberek. Sétálni a Temze partján, simogatni a cuki mókusokat, átfutni az úton, hogy le tudd fotózni az őrségváltást. Mind megtörtént. Olyan helyre jutottam el, amiről eddig csak képeket láttam és minden álmom az volt, hogy eljussak ide. Emlékszem általános iskola nyolcadik végén leírtuk egy lapra, hogy miként látjuk magunkat 10 év múlva és az idő alatt miket szeretnénk elérni. És leírtam a lapra, hogy elszeretnék egyszer jutni Londonba. Aztán láss csodát, azon a szombaton 08:31-kor megérkeztem Londonba. Mikor fordultunk be a busszal a parkolóba és megláttam a London Eye-t..

Alig akartam elhinni és még most is alig hiszem el, hogy ott voltam. London.. Mennyi ígéretet és álmot hordozó szó. Egy város, ahol csak özönlenek a turisták. Mindenki hallott róla, de személyesen átélve másabb. Sokkal másabb. Átélve, ott lenni, érezni, tapasztalni olyan különös érzés. Olyan boldog tőle az ember, amikor körbenéz. Olyan hamar elment az a nap, még szívesen maradtam volna, annak ellenére is, hogy több mint 9 órát voltunk egész nap a városban. Megnéztük a központot. Faltam az idegenvezetőnk szavait, amiket Londonról mondott. Csodálatos volt.

Mivel elég "korán" értünk oda, egy kicsit sötétek voltak még a felhők, de egyhamar kitisztult az idő. Először kicsikét álltunk a Temze partján, mindenki fotózta a London Eye-t. Még reggel volt, így nem nagyon voltak rajta, de lehetett látni, ahogy körbe-körbe forog. Azt hiszem 30 kabinja van és mind 28 férőhelyesek. Üvegből épült, így teljesen kilát rajta az ember. Ha épp a legtetején van az ember, akkor belátja egész Londont, teljesen végiglát rajta. Általában egy teljes kör körülbelül fél órás szokott lenni.
Ezután elsétáltunk a parlamentig, ahol található a Big Ben. A tornyot mindenki Big Bennek hívja, de ez tévedés. A Big Ben a benne lévő hatalmas harang, de azért mindenki tudni szokta, hogyha a Big Bent említik, akkor az a harang, ami természetesen a tornyot jelenti.

Felmentünk a hídra, mert onnan jó képeket lehet csinálni. Csak úgy kattogtak a fényképezők.. Alig bírtam betelni vele, egyszerűen csodálatos volt. (A csodálatos szót még többször is le fogom írni, annyira elkápráztatott London.) Természetesen a Temzét is lefotóztunk, panorámaképeket csináltunk. Kiderült, hogy többször is láttak már delfint a Temzében, mert szegények úgy kisodródnak a tengerből. Én az egész út alatt azt vártam, hogy majd látok delfint. Hogy a komp mellett ugrálnak ki a vízből, szállnak a naplementébe, én meg fotózom őket. Na ezt nagyon vártam. De hát ugye nem voltak delfinek, de azért a hajók fedélzetén eljátszottam ezzel a gondolattal, hogy mellettem delfinek ugrálnak ki a vízből, és tartanak velem. Hogy együtt repülünk a naplemente felé, szállunk, szabadon vagyunk, messze a gátlásoktól, a bajoktól és csak a jó van. Persze ez nem teljesült, de gondolatban találkoztam delfinekkel és úsztam is velük, na meg képet is csináltam róluk.

Van egy kedvenc íróm - Leiner Laura -, akinek egyik regényének a második része Londonban játszódik, így elhoztam magammal, hogy én majd lefotózom. (bal oldali kép)
Meg is tettem, nagyon szeretem az írónőt és a könyveit. Öt éve kísérem figyelemmel, minden könyve megtalálható a könyvespolcomon, és szinte mindegyikben ott bujkál az aláírása. Ez a történet egy fiatal énekeslányról szól (Bexi, 17), aki egy tehetségkutatóban az egyik döntőssel énekel duettet (Nagy Márk, 18). Tiniregény, leginkább a fiataloknak íródott, de volt olyan tanárom is, aki el is olvasta ezeket. A második részben pedig közös menedzserükkel eljönnek Londonba, ahol pár napot töltenek. Ugye olvastam a könyvet, így tudtam, hogy a Big Bennél is van egy rész, így megörökítettem ezt a pillanatot, mikor a Hullócsillag találkozik a Big Bennel. A képet el is küldtem az írónőnek, aki ezt posztolta is a közösségi oldalán. Ez nekem nagy megtiszteltetés. És egy kis részlet a könyvből, ami a Big Bennél játszódik:
"Az applikáció egymás alá rendezte a négy képet, majd Márk rányomott a mentésre. Jó, nem fogok hazudni, életünk képe lett, ahogyan mögöttünk a Big Ben fix az összes fotón, mi pedig változunk a felvételen. Mosoly, kinyújtott nyelv, röhögés és végül a puszi."
Úristen, már most rengeteget írtam, pedig ez még csak két helyszín, és körülbelül 10 órát biztosan eltöltöttünk Londonban.
A Big Ben után elindultunk a Westminster-negyed felé, ahol az apátság található. Általában itt koronázzák meg a királyokat, rengetegen ide vannak temetve. Sőt, Vilmos és Katalin esküvője is itt volt, amit az összes televízió közvetített. Emlékszem, én azt mamáéknál néztem és arról beszéltünk, hogy milyen gyönyörűek, és Katalin ruhája milyen csodálatos. Ennek azt hiszem 5 éve. És most van egy három éves fiúk és egy párhetes lányuk. Hogy szalad az idő..

A negyedből az utunk a St. James parkhoz vezetett, de mielőtt bementünk volna, megnéztük a lovas testőrváltást a bejárat előtt. Szegény őröket kicsit sajnáltam, mindenki ment oda fotózni őket (persze mi is) és így kellett kibírniuk 1 órát. Ezután bementünk a parkba. Csodálatos volt, kellemes és nagy. Nagyon nagy. Mindenki tüsszögött mellettem, de tényleg. Ahogy leszálltunk a buszról Londonban, mindenki olyanokat hapcizott, én csak nevetni tudtam, mert én voltam az egyetlen, aki nem tüsszentett. De nem csak mi jártunk így. Körülöttünk mindenki fújta az orrát, valami volt ebben a londoni levegőben.





A parkban aranyos kis mókusok ugrándoztak, odamentek az emberekhez, ették a makkokat, simogattuk őket, egyszóval nagyon édesek voltak. Itt is kaptunk szabadidőt, amit mi azzal töltöttünk, hogy lefotózzuk a mókusokat és etettük őket.Meg az volt a vicces, hogy az egész kirándulás alatt alig láttunk galambokat, de ez a park hemzsegett a galamboktól.
Volt egy pad, ahol egy bácsi ült, kezében makkok voltak és hirtelen megjelent a padon egy mókus. Nagyon közvetlen volt, emberközelben volt a mókus, biztos megszokta már.
Miután megérkeztünk a megbeszélt helyre, elindultunk a Buckingham palota irányába, hogy megnézhessük a palotát és az őrségváltást.
Még tartott egy kis eligazítást az idegenvezetőnőnk, majd kiadta az időt, hogy mikorra érjünk vissza. A királynő sajnos nem volt otthon, pedig reménykedtem, hogy majd kinéz az ablakon, integet, mosolyog és üdvözöl minket. Egyre többen lettünk, tele lett az egész udvar, mindenki kíváncsi volt az őrségváltásra. Mondjuk mi a szélén álltunk, így alig láttunk valamit, de mindent tisztán hallottunk.
Elindultunk a Piccadilly Circus felé, közben elmentek mellettünk a "szőrős-sapkás-bácsik". Természetesen jó magyar turisták révén mi ezt le szerettük volna fotózni, csak épp mellettünk álltak a taxik, így az esély erre nulla volt. De jé, ott át tudunk rohanni az út túloldalára, tegyük meg. Szóltak is a dudaszók, biztos azt gondolták a benne ülők, hogy "jaj-istenem-újabb-külföldi-csoport". Minket ez nem hátráltatott meg, így vígan és nevetve lefotóztuk őket. Na, meg mentünk utánuk, hiszen arra kellett mennünk.


Mint előbb említettem az utunk a Piccadilly Circus-hoz vezetett, ami arról híres, hogy egy óriási LED-fal található ott és az egyik legforgalmasabb körtér. Ez a második legnagyobb. New Yorkban található a legnagyobb LED-del kivilágított utca vagy minek nevezzem, és az a Times Square. A Piccadilly egy óriási forgalommal és rengeteg híres bolttal, kisbolttal rendelkező terület. Itt is számos metró található, a híres Underground. Ez a hely is London főbb látványossága közé tartozik. Igéző, ahogy a piros buszok és fekete taxik összekeverednek, a LED-fal erősen világít, szól a zene és nagy a forgalom. Mindenki csak ámul-bámul, és tényleg hihetetlen látvány. Ekkora már kezdett nagyon jó idő lenni, a reggeli sötét felhőket felváltotta a gyönyörű napsütés és a bárányfelhők.
Itt is kaptunk jó másfél óra szabadidőt, így mindenki kihasználva az időt, beözönlött a legnagyobb szuveníres boltba. Rengeteg dolgot lehetett ott kapni, emeletes is volt ráadásul és fölötte egy Magyarországon nem ismert híres sportáruház volt. És az is emeletes volt. Több mint harminc percet töltöttünk bent barátnőmmel, nagyon nagy volt a választék. Voltak királyi portrés bögrék, poháralátétek, képeslapok, rengeteg Big Ben, pólók és amit el tud képzelni egy ilyen helyen az ember.
Miután kijöttünk bementünk egy Tesco Express-be, ami nagyon menő volt. Lehetett venni kis tálkába előkészített ételeket, például tésztát, húsgolyó, salátát, mindenféle laktató ételt. Barátnőm éhes volt, így ő vett ilyet, míg én nem tudtam ránézni egy ételre sem, így csak csokit vettem szuvenírként. Amúgy a szendvicsfóbiám (már ha van ilyen) azóta tart, nem tudok megenni egy szendvicset anélkül, hogy rosszul ne legyek. Még volt húsz percünk, így a találkahely melletti metrólejáróhoz leültünk és ott vártuk a többieket.

Lake District

2015. május 15. 06:00-06:30

Ezen a reggelen (vagy inkább hajnalon?) is korán keltünk. Alig akartunk felkelni, mert álmosak is voltunk, na meg a kora reggeli hideg még a hálózsákunkban tartott volna minket. Végül nagy nehezen kikecmeregtünk az ágyból. Szerencsére még este összepakoltunk mindent, így csak takarítani kellett. Miközben mosogattam, kinéztem az ablakon. Láttam, hogy két sirály összeverekedett a füvön, majd a tetőre szálltak, és ott verekedtek tovább. Ijesztő hangja volt, mintha ránk szakadt volna a mennyezet. Csak néztünk a sirályok árnyékait és kiabáltunk mindenfélét, "úristen-nézd", "nagyon-vicces", stb. 
5:50-kor elindultunk a nagyobb táskáinkkal, hogy azokat betegyük a buszba, majd rohantunk vissza a házhoz takarítani. Mind pakoltunk, persze volt egy-két dolog, amit elfelejtettünk betenni a bőröndbe, mert még használták a többiek (az én esetemben ilyen volt az elosztó), így azok a kis táskába valahogy belekerültek..
06:20-kor végleg elhagytuk a mobilhome-okat, így tömegesen elindultunk a buszunkhoz. Persze indulásnál csúsztunk megint 15 percet, de elindultunk. Elindultunk London felé. De ugye előtte még álltunk meg hosszabb szünetekre. Ilyen volt például a Lake District.

A Lake District Anglia egyik legnagyobb nemzeti parkjában található tóvidék. Rengeteg tó van itt, bár párat hívnak csak tónak, a többit víz néven emlegetik.




Ezután megálltunk az Aira Force vízesésnél, ahova feltúráztunk. Itt is csak azt tudtam mondani, hogy gyönyörű hangja volt a víznek, az egyik buszbácsi is jött velünk (ő mindenhova jött velünk). Ha már buszbácsik.. Az egyik (aki mindig jött velünk) nagyon jó fej volt, fiatal, aranyos és nagyon vicces. Őt hamar megkedveltük. A másik kicsit idősebb volt, meg kedves is volt a maga módján, meg azért jó fej is volt, de őt mondjuk nem sirattuk meg búcsúzásnál. De hatalmas köszönet nekik, mert ők az elindulás napja óta velünk voltak, és épségben hazahoztak minket! :D 


A vízesésnél is többet időztünk, szép látvány volt. Bár közelebbről a hangja elég félelmetes volt, ez nem lesz csengőhang, mint a hullám hangja Írországban.
A vízeséstől a Windermere tó partjához utaztunk, amely Bowness-ben található. Aranyos kis hely volt, békés, nyugis és sok a hattyú. Emberközelben voltak, engedték, hogy megsimogathassuk őket.  Az emberek nagyon, de tényleg nagyon közvetlenek voltak. A hajósok ladikokat tisztítottak, mi meg a padon ülve őket néztük. Az egyikük elkezdett hangosan énekelni meg táncolni, amin mi csak nevettünk. Aztán azt vettük észre, hogy az illető elindul felénk és leült mellénk a padra. Kicsit megdöbbentünk, aztán mind a négyen - akik a padon ültünk - őrült nevetésbe kezdtük. Kérdezte, hogy honnan jöttünk, hogy körbejárjuk Skóciát, meg megkérdezte, hogy Magyarország ugye Csehország mellett van? Hát majdnem, így elmondtuk neki a környező országokat. Aztán szép napot kívánt, felállt, majd elsétált. Aranyos volt. 
Miközben beszélgettünk azt vettem észre, hogy egyre több víziszárnyas van körülöttünk. Kicsit megijedtem a hattyúktól (balatoni élmény - majdnem megtámadtak tavaly nyáron..), így én tartózkodtam és azt figyeltem, hogy hogyan próbálják megsimogatni őket a többiek. :D

A táj szép volt, nekem valamiért az Alkonyat című film jutott az eszembe, de fogalmam sincs, hogy miért. A ladikok színe nagyon összhangban volt mindennel, a vízen úszkáló hattyúk kisétáltak a járdára/partra. Itt is kaptunk szabadidőt, de nem tudtuk mivel eltölteni, így néztük a vizet, majd kerestünk valami ehetőt. Egy fish&chips-nél álltunk meg, a fele busz a sorban állt, mindenki azt evett. És ekkor kijelentette az idegenvezetőnk, hogy ne hozzuk fel a buszra a kaját, mert senki nem szeretne halszagban utazni. Így kénytelen volt a busz várni arra, hogy mindenki megegye. :D
Barátnőmmel bementünk egy szuvenírshopba (bárhol voltunk, mindig bementünk egy ilyenbe) és szétnéztünk. Mivel errefelé rengeteg nyuszit láttunk, így természetesen egy nagyon puha (tényleg nagyon puha volt) kis cuki nyuszit. Meg rengeteg bárány található a legelőkön, meg tehenek és frufrus szarvasmarhák, amik amúgy tehenek is. A bárányok meg voltak jelölve. Ez azt jelentette, hogy a hátukra más színnel különböző színek voltak rájuk festve. Mások szerint a szín arra utal, hogy milyen színű pulcsi készül majd a cuki bárány szőréből. Szóval ha pirossal volt ráírva, akkor abból piros pulcsi lesz. :D

Késő délután elindultunk a London szélén fekvő tranzitszállásunkhoz, ami emlékeim szerint 6 óra volt, de már nem emlékszem rá annyira. 

22:13

Megérkeztünk London külvárosához. Ez tényleg nagyon a szélén volt, hiszen másnap jó harminc percet utaztunk befelé Londonba. Londonba. Hihetetlen. Még most sem hiszem el, hogy ott voltam, pedig még kép is készült rólam, ahogy a Big Ben alatt állok. De ez egy következő bejegyzés.
A szállodánk szó szerint szálloda volt, nagyon menő volt. Franciaágy, csillogó fürdőszoba, tágas volt minden, de ami a legfontosabb volt az a meleg. Nem fáztunk éjjel. Olyan remekül aludtunk, hogy alig akartunk kiszállni az ágyból. 
Még lefekvés előtt pizsamában felfedeztük a szállodát. Milyen vicces, most már szinte mindenhova pizsamába megyek. A tengerparthoz, a szállodát is abban fedezem fel.. :D
És 23:15-kor lefeküdtünk aludni, hiszen Londonban 9 és fél órát elvoltunk, így szólt az idegenvezetőnk, hogy jól pihenjük ki magunkat.

És másnap vár ránk London..

Burns nyomában - A Kennedy kastély

2015. május 14. 09:30

Mivel későn - vagy korán - értünk haza, így idegenvezetőnk jó hírrel állt elő. Ez az volt, hogy reggel fél tízkor indulunk, így tudunk aludni. Ahogy hazaértünk este, mindenki szó szerint kidőlt, hajnal egykor már mindenki aludt. Kipihenve, de mégis fáradtan keltünk fel azzal a gondolattal, hogy ma délelőtt egy költőnek emléket állított parkba megyünk, utána pedig a Kennedy család kastélyához látogatunk.
A reggeli fél 10-es indulás háromnegyed tízre esett, de valahogy elindultunk mind a 48-an. Robert Burns emlékparkja Ayrshire-ben található, körülbelül 10 kilométerre a szállásunktól. Egyhamar odaértünk, és miután megkaptuk a jegyeket és a térképeket, együtt elindultunk a szülőházához. Aranyos kis ház volt, mellette látható volt egy kisebb kert. Tipikus nádtetős ház, kormos falak, de látszott, hogy boldog lakói voltak. Ezután kaptunk két óra szabadidőt, vagyis ennyire emlékszem. Volt egy út, ahol Robert Burns egyik versét mutatták be, kifaragott oszlopokon. Robert Burns-ről ugyanis tudniillik, hogy szerette a piát és a nőket. Erről írt is egy verset, ami magyar nevén a Kóbor Tamás nevet kapta. Ez a Kóbor Tamás is szeretett inni, na meg a nőket is szerette. Felesége mindennap panaszolta neki, hogy ne igyon és ne nőzzön, de hát Kóbor Tamás nem hallgatott rá. És egyszer mikor jött ki a kocsmából, megindult a lova felé, hogy ő most hazamegy a feleségéhez. Ment, mendegélt lovával és elment egy kisebb templom mellett, ahol csinos boszorkányok táncoltak, közben az ördög skót dudán fújta a muzsikát. Persze Kóbor Tamás nem tudott ellenállni a fiatal boszorkalánynak, így az ablakból leskelődött. Megpillantotta őt a fiatal leány, így Kóbor Tamás menekülőre fogta. Üldözte őt a boszorka, de Tamás tudta, hogyha átjut a Brig O'Doon hídon, akkor megmenekül ő és a lova is. Rohantak, a boszorka a nyomukban, de már a hídon voltak, mikor is a boszorka Tamás lovának a farkát leszakította. A lány nem tudott átmenni a hídon, mert ugye boszorka volt, így Kóbor Tamás és lova épphogy megúszta. Ezután szomorúan kullogtak haza. 

Végigmentünk egy kiépített úton, ahol egy embermagasságú egér állt. Na ezt mi nagyon furcsálltuk, hogy a skótok miért állítottak szobrot egy egérnek? Kicsit fura volt, de természetesen lefotóztuk. :D Gyönyörű parkot állítottak Skócia nemzeti költőjének, végül a múzeumát is megtekintettük. Érdekes volt, a verseinek a vázlatai is megtekinthetőek voltak. Aztán találtunk interaktív feladatokat/játékokat, amiket kipróbáltunk. Csinálhattunk saját Robert Burns figurát, hogy mi hogyan képzeljük el őt. Meg csinálhattunk portrét magunkról, amit el lehetett küldeni magunknak. Azóta nem kaptam meg.. Nem jártuk teljesen körbe a múzeumot páran, mert idő volt, indulnunk kellett. 

A következő megállónk a Kennedy család kastélya volt, a Culzean Castle-ben. Itt megtekinthettük belülről a kastélyt. Ez igazi turistavonzóhely, apartmanként és szállodaként is működik. Természetesen ez is a víz fölé épült, de ez sajnálatos módon még nem várrom. Reméljük nem is lesz az, mert gyönyörű maga a kastély, kívül, belül, a hozzátartozó kertek is. Mondtam is a szüleimnek, hogy ideköltözöm, Skóciában megtalálnak a kastélyban. Közölték, hogy jönnek utánam. :D Csodálatos volt, teljesen beleszerettem, gazdag, tágas, ott van (vagyis volt) élet, lenyűgöző volt. Az ebédlőt ki lehet bérelni például szülinapok vagy más események helyszíneként. (Anya, Apa, ha ezt olvassátok, kérlek vegyétek figyelembe. Még van idő februárig!:D). A hölgy, aki körbevezetett minket, mondta, hogy sokan jönnek kisgyerekekkel és a kicsiknek ezek a "kirándulások" mind unalmasak, így az összes teremben elrejtettek egy LEGO bábut. Ahogy beléptünk a különböző termekbe mi is azokat kerestük, több kevesebb sikerrel, de általában megtaláltuk. Bár az utolsó teremben nem tudom, hogy megtalálták-e a többiek, az a konyha volt. A hölgy azt mondta, hogy az edényeknél keressük a kis LEGO figurát. Balra néztem, jobbra néztem, körbenéztem, ott mindenhol edény volt, de remélem a többiek megtalálták.
Itt is kaptunk két óra szabadidőt. Itt már nagyon nagyon meleg volt, sétálni nem nagyon volt kedvünk, így leültünk egy padra és azon barnultunk. Lett hatása, mert mikor itthon leszálltam a buszról, apukám meg is jegyezte, hogy piros az arcom, meg mindenkinek az. Na ez a széltől meg a napsütéstől volt, de amúgy szörnyen fehérek voltunk. Na mindegy. Természetesen itt is vártunk negyed órát még pluszba, hogy mindenki megérkezzen a buszhoz és elindulhassunk.

És vajon mivel lehet lezárni a napot? Természetesen egy várrommal. És ez is ugyanoda épült, a tenger fölé. Annyi romnál voltunk, hogy tényleg nem tudom melyiknek mi a neve és hogy ki élt benne. Na azt meg pláne nem tudom, hogy mikor. Itt letudtunk menni a parthoz, mindenki kavicsokat meg kagylókat gyűjtött. Fotóztuk a tengert, a kagylókat, beszélgettünk, mindenki elvolt. Rengeteg kagylót és kavicsot gyűjtöttünk, alig tudtunk visszamászni a buszhoz, annyira nagy volt a súlya. :D
Végül valahogy feljutottunk, de azért csináljunk egy képet a várromról, na meg rólam is.. (Ezúton is köszönöm ezt a csodálatos képet a barátnőmnek!)


Kora este elindultunk vissza a szállásunkhoz, háromnegyed nyolcra már ott is voltunk. Gyors fürdés után összepakoltuk a cuccainkat, táskáinkat, mindenünket, mert másnap indultunk el London felé. 
Már több napja a mobilhome-okban laktunk a tenger mellett, de még nem volt alkalmunk lemenni oda. Így fogtuk magunkat barátnőmmel és pizsamában, sapkában és dzsekiben lementünk a parthoz, fél 9-kor. Már alkonyodott, de nem volt még sötét. Gyönyörű volt a naplemente, visszatükröződött a víz felszínén. Hétfő óta a tengerben állt három nagyon nagy (tényleg óriásiak voltak) hajó, ami valószínűleg rakományt szállíthatott. Remélem, hogy azóta már kikötöttek a parton.. Mindenesetre a látvány gyönyörű volt, a szél már nem volt olyan vészes és 
hideg, mint a legelső nap. Egyre melegebb lett, a nyuszik ugráltak, a sirályok nagyon pökhendin mentek és óriásiak voltak. Így ezt a gyönyörű tájképet nézve szerencsésnek vallhatom magam. Skóciában álltam pizsamában, el sem hiszem. Akkor is alig hittem el. Hogy ilyen történhet velem. A felhők gyönyörűek voltak, mi meg ott álltunk pizsamában barátnőmmel a tengernél. Ha valaki azt mondja nekem tavaly októberben, hogy ez lesz, akkor tuti kiröhögöm. De tényleg. Olyan hihetetlennek tűnik az egész, de mégis élethű. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy a képek nem adják vissza azt, amit élőben átéltem. És most, a gép előtt ülve, látom magunkat, ahogy ott álltunk szótlanul barátnőmmel és csak néztünk. Néztünk magunk elé, néztük ezt a festői tájat. És nagyon szerencsésnek éreztük magunkat. Minden bizonnyal ez a szülők és a tanárok segítsége nélkül nem jött volna létre! Ezúton is nagyon szépen köszönöm nekik!


Még álltunk egy kicsit a barátnőmmel, de jött egy erősebb széllöket és mivel alig volt rajtunk valami, így visszaindultunk a szobánkba. Este 9-kor le is feküdtünk, másnap ugyanis korán kellett kelnünk, mert hatkor be kellett pakolnunk a bőröndjeinket és fél hétkor elindultunk London irányába. Végre.

Írország északi partvidéke

2015. május 13. 04:00

Hajnali 4-kor kellett volna kelnünk, mivel fél 6-kor indultunk. Igen, mi barátnőmmel sikeresen elaludtunk, háromnegyed 5-kor ébredtem fel, majd felkeltettem őt is. Biztos elfáradtunk a sok szendvics készítéstől, aminek az illatát mai napig érzem, berögzült az agyamba, és hányingerem van tőle. Ez az átka, ha az ember csak szendvicset eszik 8 napig. Szerencsére este összekészítettük a cuccainkat, így reggel nem kellett fáradoznunk a pakolással, nyugodtan elkészülhettünk. Negyed 6-kor elindultunk a buszhoz, mert kicsit messzebb állt tőlünk a busz. Ennek az lett a jó oldala, hogy láttunk nyuszikat ugrálni. Nagyon édesek voltak, a sirályok már kevésbe. Azok fennhordták az orrukat, eléggé unszimpatikusak voltak. Rossz oldala nem volt, talán az, hogy fáradtak voltunk. Háromnegyed 6 és 6 között sikeresen elindultunk. Körülbelül 2 órás volt az út a kompig, vagy még annyi sem. A komp talán 8 emeletes lehetett, a busz megint a hajó gyomrában. A hajóút két és fél órás volt. 

Na ezen lehetett érezni a dülöngélést, fel és le, és megint, újra. Itt is volt mozi, ide beültünk. Angolul volt, természetesen, de értettük és le is kötötte a figyelmünket, így nem éreztük annyira a dülöngélést. 

Ki is kötöttünk Írország északi részén, majd egy jó másfél órát utaztunk, míg meg nem álltunk rövidebb időre a Ballintoy-öbölnél. A legészakibb részen is megálltunk, az Antrim hegység lábánál. Gyönyörű hangja volt a tengernek, erről is beszéltünk, hogy talán beállítjuk csengőhangnak. Nagyon megfogott ez a partvidék, lélegzetelállító. Itt több időt is eltöltöttünk, hiszen itt volt egy függőhíd, amin átlehetett menni, persze nem ingyen. Még nem láttam ennyire tisztának tengert. Csendes volt, mégis őrjöngött a víz. Égbe nyúlt, de titokzatos volt. A madarak röpködése, a tisztaság, a környezet. Mind olyan festői kép, amit nem lehet képen keresztül visszaadni. Ez átélni kell. Ott lenni. Csodálni, érezni. Tapintani. Eggyé válni. Gyönyörű volt. De ez még csak a kezdet volt, ebbe még csak belekóstoltunk. Mert amit a Giant's Causeway-en láttunk, az óriások lépcsőjén, na az fenomenális volt. Ott ülni a háborgó víz előtt, ahogy jön feléd a hullám. Ahogy érzed a víz hidegségét a kezeden. A tengerillat. Ott ülni a lépcsőn és fotózni ezt az isteni látványt. Amikor a hullám hangja zene füleidnek. Ahogy közeledik feléd az a nagy monstrum és te várod a pillanatot. 

 A megfelelő pillanatot, hogy lefotózd. Hogy tudnál ott ülni egész nap és csodálni az a gyönyörű dolgot. Nagyon megfogott ez a helyszín. Barátnőmmel beszéltük is, hogy a lépcsőkre költözünk. De ha már ennyit beszélek lépcsőkről.. valójában mik is ezek? A Giant's Causeway az óriások lépcső vagy útja. Ezek 6 méter magas kövek/sziklák, melyek mind hatszögűek. Van két kivétel: van egy két- és egy háromszögű kődarab is. Ezeken ülve figyeltük a hullámok moraját. Ezen a képen egy szív alakú hatszögű kő látható. Nagyon boldog voltam, mikor megláttam.




A napot meglepő módon egy várrommal zártuk. Ez a rom a Dunluce Castle romjai és ez is sziklaszirtre épült a tenger felett, vagyis ezt sem tudták a tengerről támadni.
Hazafelé, vagyis a skót szállás felé, a kompunk 45 percet késett, így nagyon későn vagy talán nagyon korán értünk vissza, hajnali fél 1-kor.
Írország nagyon megfogott ezzel a "csendes-de-zajos" képmutatásával. A táj gyönyörű, sok bárány van, a levegő jó, és ezen a napon meleg volt. Mindenki a hidegre készült, harisnya, trikó, póló, pulcsi, dzseki, sapka, sál. De hazafelé a mosdókban persze mindenki vette lefelé a fölösleges ruhadarabokat. És vicces volt, mert 1 napra megvettük azokat a sapkákat. De ha nem vettük volna meg tuti, hogy rossz idő maradt volna.. :D

Edinburgh, a királyi főváros

2015. május 12. 07:00

Ezen a napon Edinburgh-ba mentünk, Skócia fővárosába. Sokan vitatkoznak, hogyan kell kimondani a főváros nevét. A skótok Edinborónak, az angolok Edinbürgh-nek ejtik. Mi ezen a téren skótnak számítottunk. Reggel korán indultunk, hogy az egész napot a városban töltsük és azért is, hogy korábban érjünk haza, mert másnap nagyon korán indultunk. 
Első állomásunk az Edinburgh Castle volt, vagyis a kastély. Ez a kastély a tengerszint fölé épült, így alulról nagyon védett volt. Innen rá lehet látni az egész városra.


A kastély csodálatos volt, szép volt az alatta elterülő város. Eléggé fújt a szél, fáztunk is, de akkor is mentünk tovább. A kastélyból fennmaradt termeket egy külön szobában megnézhettük, valamint a skót koronázási ékszereket is megtekinthettük kellő távolságból. Elképesztően festett ki, csillogott rajta a gyémánt és óriási volt. Meg is beszéltük, hogy azt a pihe puha, gyémántos, gyönyörű koronát szívesen viselnénk. Na meg a többi ékszert is.

Betekinthettünk az akkori börtönökbe is. Kicsit félelmetes volt, érezni lehetett a levegőben a rabok érzéseit, félelmeit. Bár a levetített film azt mutatta, milyen jól el tudtak szórakozni ott. Meg kicsit megijedtünk egy patkánytól, ami egy báb volt a szalmakupac tetején. Mikor kijöttünk a börtönből, még volt fél óránk a gyülekezőig, így tehát beültünk egy kis fogadóba és ott melegedtünk. Próbáltuk valahogy magunkba szívni azt a meleget, mert ezután végig a városban sétáltunk. A várból kifelé jövet készült csoportkép is, amit még nem sikerült megszereznem. De a csoportunkat látva egy kínai férfi többször is lefotózott minket. Csak azt a képet se tudjuk megszerezni.. :D
Ezután elindultunk befelé a városba, először is a St. Giles katedrálishoz. Gyönyörű volt a boltozata meg a színe is. Mellette a földön a kövekből volt egy szív kirakva, ami az akkori régi börtön bejáratát jelezte. Anno a skótok mindig odaköptek, ezzel mutatták ki, hogy mennyire jóban vannak az angolokkal. Idegenvezetőnk mondta, hogy mai napig szoktak abba a szívbe köpni. Persze, mi magyarok arra vártunk, hogy valaki köpjön már bele. Mentünk tovább a főúton, a Royal Mile-on, majd kaptunk szabadidőt. Hát mi sapkát szerettünk volna venni, de egy kisboltban nagyon drága volt, így inkább hagytuk. Végül összefutottunk a többiekkel, és bementünk a H&M-be, hogy mi most veszünk sapkát. Csak hát ott egy hosszú gatya nem volt, nem hogy sapka! Teljesen készültek a nyárra, mindenki rövidnadrágban, pólóban. A kirakatban bikini. Hát jó, akkor hagyjuk..
Mivel éhesek voltunk, így beültünk egy KFC-be enni. Hárman rendeltünk, persze külön. Angolul bénáztunk az eladólánynak, hogy mit szeretnénk és hogyan. Végül barátnőm fizetett és megkérdezte a lány angolul, hogy honnan jövünk. Természetesen hebegtünk, nagy nehezen kinyögtük a "Hungary" szót és az eladólány megszólalt magyarul, hogy kérjük inkább magyarul a rendelést. Na most három lány visít a KFC-ben, a kiszolgáló rajtunk nevet, mindenki más minket néz. Kicsit meglepődtünk, de nagyon aranyos volt. Elmondta, hogy nem sok magyarral találkozik, de akad egy-kettő, és ritkán beszél már magyarul. Miután megettük a rendelt ételeinket, észrevettünk egy skót boltot, amiben volt sapka, sál, kesztyű, pokróc, ami nekünk kell. Nos mindannyian vettünk magunknak sapkát és meg is örökítettük, hogy most van egyensapkánk. :D

Kicsit nézelődtünk a boltban, már kívülről tudtuk, mi mennyibe kerül, aztán elindultunk vissza a találkahelyre. Nos, a találkahely egy hihetetlen ronda épület mellett volt, tényleg mindenki mondta, hogy milyen csúnya szegény. Innen felsétáltunk egy dombra, ahol volt két csillagvizsgáló. Erről a dombról beláttuk egész Edinburgh-t, a tengert is láttuk. Hihetetlen szép volt, a dombok mellettünk, a felhők fölöttünk, a fű és a város alattunk.
 
Végezetül fogtuk magunkat és lesétáltunk egy palotához és a parlamenthez. A parlament szóról mindenkinek olyasmi jelenik meg a szeme előtt, mint a magyar vagy a brit parlament. Nos ez az épület inkább egy bevásárlóközpontnak vagy egy kongresszusi központnak nézett ki, de parlamentnek tuti nem. Ez jellemző a szigetországra. Régi építmények mellé felhúznak újakat. Dizájnos meg minden, de kicsit fura.

 A nap lezárásául elmentünk egy kastélyromhoz. Rengeteg romot láttunk ez idő alatt, nem is tudom, hogy melyik melyik, ki uralkodott ott, kié volt, de legalább elmondhatom, hogy jártam ott. Az a jó az ilyen romoknál, hogy mindegyik a tenger fölé épült, így nem tudták megtámadni a tenger felől.
Este 11 körül értünk haza a szállásra, de korán lefeküdtünk aludni, mert másnap Észak-Írországba utaztunk, ahova komppal utaztunk és azt hiszem aznap reggel (inkább hajnal) 4 óta talpon voltunk mind. Persze, mi elaludtunk.. :D

A skót-angol határvidék, skót szállás

2015. május 11. 09:35

Kikötöttünk a DFDS Seaways-szel Anglia északi részénél a reggeli órákban. Természetesen itt más időzónában voltunk. Mikor itthon 10:35 volt, nálunk még csak 09:35. Ez az óraváltozás még most is bezavar, pedig egy hete ilyenkor már magyar földön voltam.. Newcastle-ből elindultunk Skócia felé, néhol kiszálltunk a buszból 20-30 percre. Legelső megállónk Hadriánus császár falánál volt, amit a rómaik ellen építtetett, és hosszabb volt 100 km-nél. Ezután volt egy hosszabb megállóhelyünk Gretna Green-ben, ami arról a kovácsról híres, aki a fiatal párokat összeadta 5 perc alatt, szülők nélkül. Ez mai napig így van, a vállalkozó szellemű utasokat összeadja. Ez nálunk is megtörtént, elég vicces volt. Itt "összefutottunk" egy skót dudással, és ő jött oda hozzánk képet csinálni, nem mi. :D

 
Természetesen engem is lekapott a barátnőm, azt hiszem ez lett életem képe, na meg az a beállás.. meg az a fej.. :D
Skóciában már nagyon éreztük a szelet, persze senki nem készült ilyen csontig hatoló szélre, mindenkin egy dzseki volt és kész.
Ez volt a harmadik napunk, mindenki ugyanabban a ruhában, vagy váltóruhában, mert a nagy táskát nem tudtuk és nem is vehettük ki a busz aljából. Ekkor mindenki vágyott egy forró fürdőre, meleg ételre, melegre és tiszta ruhára, bár a meleget azt megkaptuk a buszon. Ekkora már mindenki nagyjából megismert mindenkit. Én speciel mikor felszálltam első nap a buszra, a busz negyedétől megkérdeztem, hogy ők is abba az iskolába járnak-e, mint én, mert még soha sem láttam őket. Kiderült, hogy rengetegen voltak olyanok, akik az évfolyamtársaim. Huppsz.. :D De az a jó ezekben, hogy ezután az agy rááll arra, hogy ha megyek végig a folyosón a suliban, akkor valahogy a tömegből kiszúrom, hogy kit ismerek és kit nem. Szerintem ez ugyanilyen a buszon is. Mikor szállsz fel rá, akkor pár másodperced van eldönteni, hogy hova ülsz le. Szóval, hogy a szemed meg az agyad is rááll arra, hol van üres hely, melyik szimpatikus és melyik nem. Ha nincs üres hely, akkor ki mellé üljek, hiszen ez is fontos. De azóta kiszúrom őket a folyosón és hiába nem tudom a nevüket, de mindig mondjuk barátnőmmel: "ő is velünk volt Angliában."
A kovácsműhelytől elindultunk a szállásunkra, ami a tengerparton volt. Nem tudom mennyi időt utaztunk oda, arra sem emlékszem, hogy hosszú út volt-e vagy sem, de valamikor odaértünk. Ahogy kanyarodtunk ki Gretna Green-ből alapból a jobb oldalon ment a busz, mikor egy óriásit dudáltak ránk.

Forrás: Google

Ja, hogy megszokásból a jobb oldalt mentünk. És akkor itt megjelent a fordított közlekedés. Ha zebrán mentünk át, akkor először jobbra, balra majd megint jobbra néztünk. Hála istennek, a zebráknál le volt írva, hogy merre kell nézni, de most is, itthon, belezavarodok. Előfordul, hogy rossz irányba nézek, de valahogy csak át jutok az úttesten. :D Ezek után már mi is diákok néztük, melyik oldalt megy a busz, aztán ha egy kanyarnál rossz oldalt mentünk, mi is szóltunk, hogy jaj ez így nem lesz jó! A körforgalomba is fordítva mentünk be, néztük is, hogy "wow" meg "azta". 

Este pedig megérkeztünk a szállásunkhoz, a Holiday Parkhoz, ami a tenger mellett volt. Tele volt mobilhome-okkal, ezek voltak a szállások. Kívülről óriásinak néztek ki, de belülről.. kicsit kicsik voltak.

Amint megérkeztünk a szálláshoz, kipakoltuk az összes táskánkat, és azt cipeltük le a kis házakhoz. Úgy érzem, ezalatt a 8 nap alatt erősödött a nemlétező láb- és karizmom. :D
Kellemesek, nyugodtak voltak a házak, békések, csak kicsik. Barátnőm ágya és az enyém között 1 arasz volt a hely, és a táskák elfoglalták azt a 2 métert, ami az ajtónk előtt volt, így se ki, se be. De ezt is megoldottuk. Gyönyörű hely volt, csak itt már nagyon fújt a szél, az összes pulcsinkat felvettük, kettő zokni, harisnya, rá a nadrág. Lehetett max. 10 fok. És mikor körbenéztünk a skótok rövidnadrágban és topban álltak, és arról beszéltek, hogy milyen jó idő van. Mi meg csak néztünk rájuk, mintha űrlények lettek volna. Ez náluk már jó idő, és kíváncsiak voltunk, hogy ha nagyon jó idő van - ami nekünk 25-30 fok - akkor már bikiniben vannak? Vagy hogy van ez? :D
Szóval elfoglaltuk a szállásunkat, ahol 4 napig szálltunk meg. Heten voltunk beosztva egy házba, magunknak kellett készíteni mindent, és mivel másnap a skót fővárosba mentünk, így korán lefeküdtünk aludni. Vagyis ott a korán az 22:35, nálunk itthon az ugye 23:35 volt, szóval kicsit fáradtak voltunk.
Így telt az első skóciai napunk.

Amszterdam, kompátkelés

2015. május 10. 08:00 - 16:00

Megérkeztünk Amszterdamba. Nagy város, szűk utcák, magas házak, sok hajó és csónak, rengeteg bicikli. Köztudott, hogy a lakosok imádnak biciklizni, így mindenhova biciklivel mennek. Tehát ha körbenézünk mindenhol kerékpárt látunk és állítólag Amszterdamban több bicikli van, mint ember. Tömegközlekedésük gyors, sűrűn járnak ott is a villamosok. Akár hajóval is el lehet jutni A-ból B-be. 

 

Amszterdamban első utunk célpontja a Van Gogh múzeum volt, ahol egy kis sorban állás és a jegyek kiosztása után bemehettünk a festőnek állított múzeumban. 

"Van Gogh teljesen a festészetnek szentelte magát. Hágában élve eleinte a bányászok életét örökítette meg vázlatain, majd a parasztok mindennapjait ábrázolta sötét tónus képeken. Csendéleteket festett, amelyek távol álltak a megszokott polgári nyugalomtól. Van Gogh a szegények asztalát mutatta be sötét színekkel, lerí róla az őt körülvevő nyomor, kilátástalanság. Ebből a korszakából származik első nagy visszhangot kiváltott képe, a Krumplievők. Művén megfosztotta parasztjait az elvárt pátosztól: fáradtak, kimerültek, füstszagúak. Ezzel van Gogh felrúgta az addigi szabályt, amely a parasztokat a föld egyszerű, boldog népeként ábrázolta."    

A múzeum után a belvárosban sétáltunk, később pedig egy hangulatos sétahajózáson vettünk részt. Kellemes időtöltés volt, tetszett. Először kicsit féltem, hogyan fogunk majd átmenni a hidak alatt, mert nagyon alacsonyan voltak, de éppen átfértünk. :D A hajókázás után bementünk teljesen a város közepére, majd kaptunk ott szabadidőt. Kicsit éhesek voltunk barátnőmmel, így bementünk egy Mekibe, és angoltudásunkat megmutatva kértünk 2 darab kicsi menüt, mire 2 óriási menüt kaptunk. Először néztük is, hogy valami nem stimmel, de mivel éhesek voltunk, belénk fért. :D Persze nem maradhatott el a szuvenírvásárlás sem, így a találkozó időpontja előtt 5 perccel gyorsan átfutottunk venni apróságokat.

 Amszterdam belvárosából elindultunk az északi partig, ahonnan komppal utaztunk át Newcastle-be, Anglia legészakibb részéhez. A komphoz tartó út körülbelül volt 2 órás, így nem volt vészes, meg örültünk is annak, hogy ülünk, hiszen egész nap álltunk. 

A kompunkat nem nagyon láttuk, de annyit tudtunk róla, hogy kabinokban leszünk négyesével, 11 emeletes a komp és 17 órás az út, így másnap reggel fél tízkor kötünk majd ki Anglia partjánál. Ugye korábban kellett odaérnünk a becsekkolás miatt, de így is volt időnk. A váróteremből már láttuk a hajót, óriási volt, akarva-akaratlanul nekem a Titanic jutott az eszembe.

Forrás: Google

A kompunk neve DFDS Seaways volt (ami jól látható a képen is). Sajnos a képet nem én készítettem, mert nem fért volna bele a kamerába és mert nem is volt rá alkalmam. Nagyon tiszta volt a komp, kívül és belül is. A komp ugye 11 emeletes volt, legtöbben a második emeleten voltunk, pont a vízállásánál. Páran az ötödik emeleten voltak, de mind megvoltunk. A buszunk pedig a hajó gyomrában volt. A fedélzeten kedvesek voltak, bármi problémánk volt, fordulhattunk hozzájuk nyugodtan. Volt egy bolt (ami piszok drága volt), moziterem, külön VIP rész is volt. A mentőcsónakokról szintúgy a Titanic jutott az eszembe. Ezzel el is szórakoztunk, hogy a Titanicon is kevés mentőcsónak volt, utasból viszont rengeteg, pont úgy, mint ezen a kompon. Jó volt, mert nem éreztük annyira a dülöngélést. A kilátás pazar volt, bár egy idő után csak a tengert láttuk, semmi mást.

Páran le szerették volna fotózni a naplementét, de még este 11-kor is magasan állt a Nap, így ez a hajó elúszott. Szó szerint elúszott, mert mentünk a tengeren, balra víz, jobbra víz, én meg egyre jobban éreztem a dülöngélést, rosszul voltam. Természetesen kaptam egy tengeribetegség elleni gyógyszert, amit be is vettem este fél 8 körül. A kabinunk elegáns volt, épphogy elfértünk, de a hosszú buszút után kellemes volt fekve aludni. 8 körül éreztem a gyógyszer hatását, így jó éjszakát mondtam, és kidőltem. Annyira hatott a gyógyszer, hogy az egész éjjelt végigaludtam egyhuzamban, reggel 7-kor ébredtem fel. Persze tudtam volna még aludni, de már nem éreztem a gyógyszer hatását. Még a kikötés előtt felmentünk a fedélzetre friss levegőt szívni, ami jót is tett, mert annyira fújt a szél, hogy konkrétan a szél lökött minket, mi nem is mentünk. :D

2015. május 11. 09:35

Kikötöttünk Newcastle partjánál és ezennel megérkeztünk a szigetországba.