2015. május 9. 11:30, Penny parkoló, Monor
Barátnőmék vittek át minket Monorra, kicsivel korábban ott voltunk, mint 11:30. Kipakoltuk a cuccainkat a járdára, fejenként 5 táska. Egy kézipoggyász, egy hátizsák, egy kis táska, egy hálózsák és a bőrönd/sporttáska. Kicsit viccesen néztünk ki, meg nem is izgultunk, fel se fogtuk, hogy elmegyünk. Emlékszem még novemberben bemondták az iskolában, hogy angliai utat tervez az iskola. Hallgattuk is barátnőmmel, érdekelt minket a dolog. A szülők rábólintottak, mehetünk. Olyan gyorsan eltelt az a pár hónap, nagyon hamar május lett. Persze számoltuk is a napokat. És pénteken úgy köszöntünk el, hogy holnap találkozunk és nem hétfőn. Ezen nevetve láttuk, amint befordult egy fehér busz és nem lehet elképzelni az a mosolyt, ami akkor terült el az arcunkon. Oda voltunk meg vissza, nagyon örültünk. Egyre többen lettünk, tanárok, diákok, szülők. Szóltak a buszsofőrök (akiket barátnőmmel csak buszbácsiknak hívtunk), hogy lehet felmenni a buszra, de előtte vigyük oda nekik azokat a táskákat, amikre nem lesz szükségünk 3 napig. Miután ezek megtörténtek, felszálltunk a buszra. Vagyis inkább mondanám azt, hogy valahogy feljutottunk, mert annyi táskával nehéz lett volna szállni.. Tökéletes helyet találtunk barátnőmmel, csak éppen nem fértünk el. Persze először ezen jót nevettünk, aztán elkomorodtunk. Vicces volt, csak a mögöttünk állók ezt nem díjazták, hiszen a hátsó ajtónál ültünk és feltartottuk a sort. Mielőtt még elhelyezkedtünk volna, gyorsan lementünk búcsúzkodni a szülőktől. Nagy ölelés, cuppanós puszi, "jaj-de-hiányozni-fogsz-kislányom", "igen-én-is-szeretlek-titeket-anya", aztán delet ütött az óra. Mindenki fel a buszra, üljünk le, helyezkedjünk el és integessünk.
Már első nap 18 órás buszút várt ránk Amszterdamig, ami első hallásra eléggé megdöbbentő, szörnyű és kiakasztó, de így átélve nem volt olyan rossz, sőt. Barátnőmmel felmértük a terepet, hogyan tudnánk elférni.Végül megoldottuk, csak a lábunkat nem éreztük, de az semmi. :D Több helyen is megálltunk pihenni, mindenki beszélgetett, zsongott a busz, de voltak olyanok, akik már akkor aludtak. Végül Győrnél felvettük az idegenvezetőnket. Először kicsit meglepődtünk, de annyira megszerettük, hogy hazafelé sírtunk mind, amiért őt Győrben "kirakjuk", és miért nem jön velünk Monorra. Szóval megszerettük. Elmondta az aznapi és a másnapi programokat, amit sajnos egyhamar elfelejtettem, annyi minden volt, de ő mindig tájékoztatott bennünket.
Csak úgy szeltük az autópályát, beszélgettünk, ettünk, zenét hallgattunk, egyszóval mindenki elfoglalta magát. Legutolsó magyar állomásunk az Mosonmagyaróvárnál volt, az osztrák-magyar határtól pár kilométerre. Itt hosszabb időt eltöltöttünk, hiszen Ausztriában csak sokára terveztük a megállást.
Utunk során belekerültünk egy kisebb dugóba, amit egy felborult kamion okozott az út kellős közepén. Rögtön mindenki nézett kifelé az ablakon, nyújtogattuk a nyakunkat, hogy lássuk. Hál' istennek, hamar kiértünk a káoszból és Ausztria felé vettük az irányt.
Miután átléptük a határt, mindenki kapott sms-t a szolgáltatójától, hogy Ausztriában vagyunk. Utazásunk alatt rengeteg ilyen sms-t kaptunk, már nem is törődtünk velük annyira.
Ausztria felé rengeteg szélerőművet láttunk, de persze barátnőmmel új nevet adtunk nekik, szmű néven, mert a szélerőművet túl hosszúnak találtuk. :D
Ausztriából Németországba hajtottunk, este volt már, mikor beértünk az országba. Kezdtünk fáradtak lenni, leginkább a buszozás volt a fárasztó, kikészített mindannyiunkat. Késő estig ébren voltunk, mikor úgy éjjel fél tizenkettőkor az idegenvezetőnk beleszólt a mikrofonba: "És hát akkor jó éjszakát kívánok."
Ezzel a mondattal lezárta ezt a napot mindenki és aludtunk. Persze, hogy jól aludjunk ahhoz el kellett rendeződnünk, "de-így-nem-kényelmes", "van-takaród?", "jó-lesz-a-hálózsák". Éjfél felé lassacskán mindenki elkényelmesedett (már amennyire lehetett), így a fáradtságtól kimerülve aludtunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése